Gábor Pál

A leghíresebb magyar betűmetsző, Tótfalusi Kis Miklós betűit tervezte újra, 250 év után. A Nagyvilág a mai napig az ő borítótervével jelenik meg. Itthon is megbecsült mester volt, mégis szűknek érezte az akkori levegőt. Így elestünk attól a lehetőségtol, hogy közelről figyeljük pályafutását...

1913-ban Székesfehérvárott született. Érettségi után Budapestre kerül és címfestőnek tanul. 1930–1933 között az Atelier Művészeti Tervező és Műhelyiskolában grafikai és belsőépítészeti ismereteket sajátít el. Neves mesterek, Kozma Lajos, Gergely Tibor, Kner Albert, Végh Gusztáv és Lesznai Anna keze alatt csiszolódik a tehetséges ifjú, majd az iskola befejezése után 1934-től 1936-ig Kende Ferenc építészeti műtermében Irsai István reklámgrafikus mellett dolgozik.
Egy év múlva az 1937-es párizsi világkiállítás kapcsán meghirdetett arculatterv pályázaton első díjat nyer. Még ebben az évben Párizsban az Academie de la Grande Chaumiere szabadiskolájában képezi magát tovább, miközben Vasarely műtermében helyezkedik el.
Ez a néhány év meghatározó szerepet játszik élete további alakulásában, de közbeszól a II. világháború. 1940 karácsonyán elhagyja Párizst, visszatér Magyarországra.
Közvetlenül a háború után aktív szerepet vállal a művészeti közéletben. Könyvborítókat tervez a Cserépfalvi Kiadónak, plakátokat az Ünnepi könyvhétre (1952), majd a Műcsarnoknak (1954, 1955) és az Ernst Múzeumnak (1954). Sok mozifilm plakátja jelenik meg, mindezek mellett belsőépítészeti tervezést is vállal. Mindeközben elsősorban tipográfiai munkáival ér el sikereket.
A hajdani „névtelen" címfestő mesternél – ahol segédként kezdte a szakmát – jegyzi el magát örökre a betűk alázatos szeretetével. A litográfiai technikával készült plakátjain igazolódik vissza ez irányú törekvése. Tipográfiai terveiben hangsúlyos szerepet kap a finom vonalú betűrajz, és már itt-ott felfedezhetők bennük egy új magyar betűtípus karakterének kezdeményei.
1952 végén a szovjet hatóságok az Első Magyar Betűöntödét visszaadták a magyar államnak. Rá egy évre már annyira talpra tudott állni, hogy a Nyomdaipari Igazgatóság kezdeményezésére – Haiman György irányításával – új hazai szövegbetű tervezésére adhatott megbízást az akkor már jó nevű Gábor Pál grafikusművésznek. A feladat pedig nem volt kisebb, mint hogy Tótfalusi Kis Miklós hagyományai alapján (de 250 évvel később) egy teljesen új tervezésű reneszánsz antikva (álló) változatát kellett megtervezni. A rajzok elkészítésére 1954. január 1-jei határidőben állapodtak meg, a kurzív változat terveit későbbre irányozták elő.
Gábor Pál 1954 márciusában bemutatta az új betűtípus rajzait. A megbeszélésre összeült szakértők észrevételeket tettek az arányokra, az ékezetekre, és az összekapcsolt betűkre (ligatúrákra) vonatkozóan. Júliusban a betűtervek a Művészeti Alap zsürije előtt vizsgáztak és megállapították, hogy a művész „hatalmas kultúrforradalmi feladatot töltött be" és „olyan kiváló munkát végzett, amelyért a legmesszebbmenő elismerést érdemli meg". Díjazásként a terv minden részletéért (álló kurrens, verzál, kurrens kurzív és verzálisok) 50–50 000 forintot szabtak meg. Ezt azonban a kivitelező betűöntöde túlzottnak találta és végül 25–25 000 Ft lett a díj.
A következő év elejére elkészült a Tótfalusi antikva próbafokozata 36 pontos méretben, Busch Adolf kézivésnök munkájával. Ezt követően – 1956 márciusában – készült el a kurzív abc végleges rajzi változata, amelyet bemutattak a Kiadói Főigazgatóság, a könyvkiadók, a művészszövetség és a nyomdák képviselőinek is. Elkezdődhetett hát a Tótfalusi antikva évekig tartó gyártása, amely teljes kiépítettségében 6, 8, 10, 12, 14, 16, 20, 24, 28, 36, 48 pontos fokozatokban készült és terjedt el mint gömbölyű szignatúrás „kemény betű", de Monotype-gépen is szedhetők, önthetők voltak a kenyérbetű fokozatok.
Mire a Tótfalusi betűtípus kivitelezési szakasza éppen hogy elkezdődött, 1956 októberében ismét egy nagyot fordult a világ, nem csak a magyarság, de a betű tervezője és családja számára is. Ismét Párizsban telepszik le – most már véglegesen –, a korábban itt élt évek tapasztalatai és nyelvismerete alapján azonban hamarabb lábra tud állni mint a frissen érkezett emigránsok.
Grafikai terveket készít, emblémákat tervez és közben hozzákezd grafikai stúdiójának felépítéséhez. Először egy repró-fotólabort hoz létre, majd a fényszedés úttörőjének számító német Berthold cég akkor még kezdetleges, de igen kiváló eredményt produkáló címszedő és szövegszedő berendezéseit használja munkájához. Ekkortájt kezdenek gomba módra elszaporodni a reklámügynökségek, részükre hirdetéseket tervez. A napról-napra bővülő reklámbetű igénnyel lépést tartva folyamatosan bővíti készletét, immár nem rajzolja a címbetűket, hanem kitűnő egalizálással, pillanatok alatt kiszedi saját fényszedő készülékén. A technikai fejlődés különös fintora, hogy úgy vált „mesterszedové", hogy hazájában még ólombetűt tervezett, de mielőtt a Tótfalusi antikvából egy sort szedhetett volna, egy „második generációs" környezetbe csöppenve már új kihívásoknak kellett megfelelnie.
Innentől kezdve szinte robbanásszerű számára a fejlődés menete. Amíg a háromdimenziós ólombetű választék Magyarországon még közel huszonöt éven át korlátozta a tipográfiai tervezés szabadságát, ő már ez idő szerint korlátlanul szedhetett bármilyen méretben sok-sok betűtípust, a legújabbat, a legdivatosabbat, vagy éppen rajzolt egyet és azt könnyen tudta adaptálni gépeihez. Érdekes módon nálunk nem terjedt el ez a betűkultusszal párosult technika, amely a nagy betűválasztékkal együtt fantasztikusan sok új kreatív lehetőséget is hozott magával. Egyetlen betűnegatívról keskenyíteni, szélesíteni, jobbra-balra dönteni lehetett a szedett betűkaraktereket és sorokat, vagy éppen valamilyen optikai torzítással, árnyékolással, kontúrozással tovább lehetett fokozni a tipografikai hatást. E technika indikálta a betűváltozatok, ezen belül a reklámtípusok eddig soha nem látott minőségi és számszerű bővülését. Megjelent a piacon a ledörzsölhető betű, a Letraset és a Mecanorma, Amerikában Herb Lubalin, Aaron Burns és Edward Rondthaler létrehozta az International Typeface Corporation-t, az ITC-t. Ez összefogta a világ legjobb betűtervezőit, újabb és újabb alkotásokra serkentve őket. A fényszedés technikailag a profi korszakába érkezett, kezdetét vette az újkori tipográfia reneszánsza.
Gábor Pálnak – tervezői kvalitásain túl – egyik legnagyobb erénye az volt, hogy ezt felismerve bekapcsolódott a világméretű trendbe, formálója lett a párizsi tipográfiának. Állandóan bővített műterme ezen túl már nem csak saját kreativitásának kiteljesedését segítette, hanem iparszerű grafikai szolgáltatást indított el a francia fővárosban, az elsők között. Rövidesen felkerül az atelier bejárata fölé a „typoGabor" gyönyörű kalligrafikus logója, de nem csupán a logó, hanem az eredmények és a neves megrendelők hosszú sora is bizonyítja, hogy márkavédjeggyé lett Párizsban. A nyolcvanas években már komoly kapacitású fényszedő műhelye van a legjobb minőséget produkáló amerikai Alphatype gépekkel, reprotechnikai berendezéssekkel, Chromatec speciális direktszín proof-készítő részleggel. Ebben az időben már csaknem húsz munkatárs dolgozik a cégnél, több grafikussal. Péter fia a szolgáltató részleg vezetője. Amíg Gábor Pál a fiatal tervezőket irányítja, mellette még jut ideje emblémák, arculatok tervezésére – és mindenekelőtt természetesen az atelier állandó fejlesztésére. Kiváló szakmai megbecsülésének elismerése, hogy 1974-től az École Superior d’Arts Graphiques-ban tipográfiát tanít.
Időközben nyolc új saját betűtípust tervez – Mermoz, Sade, Gabor 2001 noir..., GaborScript – amely felkerül a nagy palettára, a 2000 címbetű és csaknem ugyanennyi szövegtípus mellé (beleértve a legújabb ITC és Berthold betűkollekciókat is). Hermann Zapf-val és sok más betűtervezővel ápolt jó kapcsolatot, de voltak olyan művészek akik az ő stúdiója számára terveztek új betűt (pl. A. Boton, C. Mediavilla, J. Mendoza, J. Larcher).
1980-ban „typoGabor présente" néven az U&lc folyóirathoz hasonló, de annál jobb minőségű színes, nagyalakú grafikai szaklapot indít útjára 7000 példányban, amelyben betűtervezési, aktuális esztétikai kérdésekkel foglalkozik és egyben attraktív tipográfiai megoldásokon mutatja be legfrissebb betűkollekcióit, ötletekkel és technikai információkkal segítve megrendelőinek.
Az 1990-es évek elején még megtapasztalta a számítástechnika „beözönlésének" kezdetét a verejtékes munkával, lépésről-lépésre felépített „klasszikus" nyomdászat területére.
Párizsban, 1993-ban, 80 éves korában hunyt el a hazájában (különösen a fiatalok által) kevésbé ismert betűtervező, a Tótfalusi antikva és sok más betűtípus alkotója, egy nagy ívű karriert befutott magyar mester.

(Vémi József
Digitart, 2003/5)